Történt szeptember elsején


P. Rankov: Történt szeptember elsején Recenzió: A Rankov-műből montázs állt össze, amelynek segítségével megismerjük a hatalom működését Nem lehetett megúszni 2012. február 7. kedd, 17:00 | Szerkesztőség Ezt az előadást pusztán a létrejötte miatt is ünnepelni kell, mert egy olyan szlovák szerző fontos regényének színpadi adaptációja, aki maga is kisebbségi – bolgár származású –, és talán emiatt más kisebbségek, például a szlovákiai magyarok is érdeklik. Kiselőadás a pingpongasztalon (Monozlai Flóra felvétele) JUHÁSZ KATALIN Pavol Rankov Történt szeptember elsején (vagy máskor) cmű regényének Peter Pavlac által készített kamaraszínpadi változata a Szlovák Nemzeti Színházban már fut egy ideje, és vendégként az a Gál Tamás is játszik benne, aki a magyar fordítás és előadás kezdeményezője, társrendezője, ötletembere. Helyesen gondolta, hogy ez a történet magyar nézők előtt is működhet. A társulat neve Csallóközi Vándorok (CSAVAR), ezt sem kell magyarázni: ahová meghívják őket, oda mennek. És rögtön jelzem a dél-szlovákiai rendezvényszervezőknek hogy ezt az előadást érdemes meghívni. Nem csak azért, mert a díszlet bármilyen színpadon elfér, a négy szereplő és a két zenész pedig szintén mozgékony konstrukció. Kiss Szilvia, Gál Tamás, Ollé Erik és Olasz István mellett két zenész, Zsapka Attila és Madarász András, a Kor-Zár együttes tagjai alkotják a hatosfogatot. A darabot a társulat rendezte, megspórolták a díszlettervezőt is, és mindkét bátor döntés jónak bizonyult. Kiderült például, mi mindenre használható egy pingpongasztal. Lehet belőle iskolai tábla, padlástér, városokat, sőt országokat elválasztó fal, napozóágy, íróasztal... Aki nem olvasta a regényt, ezúttal – furcsa mód – lépéselőnyben van, mivel zanzásítva kap egy történetet. A Rankov-műből olyan montázs állt össze, melynek segítségével megsimerhetjük a hatalom működését, és lemerülhetünk az emberi lélek mélyére is. Ám az előadás után remélhetőleg sokan fogják keresni a regényt, akár magyarul is (Mészáros Tünde fordításában, a Kalligram Kiadó gondozásában jelent meg). Harminc év két felvonás alatt, négy főszereplő életén végigszántva. A lévai strandon kezdünk 1938-ban. Egy magyar, egy cseh és egy zsidó fiú verseng ugyanazért a szlovák lánykáért. Jól megértik egymást ők négyen, előttük az élet, tele vannak tervekkel, és hiszik, hogy senki sem állíthatja meg őket. Aztán ahogy telnek az évek, kiderül, hogy dehogyisnem. Hogy a történelem, és a mindenkori hatalom úgy pingpongozik velük, mint ők maguk teszik a darab elején. Hogy nem lehetett megúszni. Sem a börtönt, sem a titkosszolgálattal való együttműködést, sem a szocialista agymosást. A bemutatott groteszk léthelyzetek és a roncsoltságában is virulens életanyag jottányit sem avult. Mi több, némi idő távlatából még jobban látszik, hogyan működtek az élet finomra hangolt dramaturgiai csavarjai, és mennyi rezignált, illúziótlan történetfilozófiai prófécia húzódik meg a pillanatra hegyezett dialógusokban és konfliktushelyzetekben. A színészek percenként csillogtathatják meg jellemábrázoló képességüket. Kiss Szilvia érzékenyen, finom eleganciával játssza a kissé megszeppent, de emberi tartását minden körülmények között megőrző Mária alakját, aki a történet során mindhárom férifihoz karnyújtásnyira kerül. A férfi szereplők a mellékszerepelben is brillíroznak, egy pillanat alatt vedlenek át kihallgatótisztből vádlottá, vegyészmérnökből korlátolt és rendszerhű iskolaigazgatóvá, barátból ellenséggé. Természetesen nem arról az elcsépelt közhelyről van szó, hogy bizonyos élethelyzetekben eldönthetetlen, ki az áldozat és ki a hatalomgyakorló, hanem arról a súlyos kérdésről, hogy feldolgozhatóak-e egy közösséget ért történelmi traumák. Az előadásban párhuzamos és egymásra vonatkoztatott, egymást erősítő vagy ellenpontozó sosrtöredékek villannak fel. Mire eljutunk 1968-ba, már mindenki azzal foglalkozik a nézőtéren, ami fontos: a társadalmi viszonyok áttetszően bonyolult szerkezetével, ahol a tisztánlátás bizonyos fajta önként vállalt vaksággal párosul. Az előadást ennek ellenére egyfajta könyedség hatja át, amely nem számol a tények könyörtelen gravitációjával. Úgy nevetünk a „poénokon”, hogy közben sírni, vagy törni-zúzni is kedvünk lenne. A CSAVAR társulatnak sikerült az a bűvésztrükk, hogy teljesen realista jelenetekben teremtenek totálisan abszurd helyzeteket, megannyi sűrített jellemtanulmány segítségével. Könynyed suhintásokkal vázolnak fel egy hiperbonyolult korszakot, és képesek arra is, hogy hatalmas erejű pillanatokat produkáljanak. A cselekmény hátterében állandóan ott érezzük a kort, a diktatúrából következő fenyegettséget, félelmet, mindazt, ami elveszi az emberek józan eszét, ha szembekerülnek a hatalom megnyilvánulásával. „Háttértudásunknak” köszönhetően még akkor is működik mindez, amikor a színészek a figurákat csupán külsődleges, karikaturisztikus eszközökkel ábrázolják. Hiszen végtére is egy nyelvet beszéltünk mi mindannyian az 1938 és 1968 közötti Csehszlovákiában. A fiatalabbak pedig megismerhetik apáik, nagyapáik történelmét. Nem csupán Léváét, hanem az egész elfuserált térségét.