Azördögbe!!!


FB_IMG_1452655562188Theszpisz Hyundaián A Csavar Színházzal a budapesti Nemzetiben Kevés falunak van színháza. A Komáromhoz közeli Heténnyel mégis ez történt, pedig a községnek még kultúrháza sincs. Kilenc évvel ezelőtt itt ütött tanyát a Csavar Színház: Kiss Szilvia és Gál Tamás itt alakította ki családi-szakmai bázisát.   Szürkés-nyúlós vasárnap reggel, valamivel nyolc előtt érkezünk meg az idilli porta elé: a festett, parasztbarokk homlokzatú, tetszetősen felújított házon még égnek az ünnepi fények. Belül elsősorban a búbos kemencét és a nappali nyitott fedélszékét csodáljuk meg, no és persze a háziasszony vitalitását: nem csalás, nem ámítás, Kiss Szilvia éppen előhúzza a sütőből a friss, ropogós házi kenyeret. Az ebéd is előkészítve, mert a gyerekek – Réka (15), Ádám (11) és Virág (4) – ma otthon maradnak. A trupp alapvetően menetkész, a produkció bepakolva, lassan indulhatunk Budapest felé. Némi fennakadást csak a vontatóhorog-pánik okoz: a nagyobb kocsiról eltűnt, aztán az utolsó utáni „ott nézd még meg” nyomán mégis előkerül. Így ráduplázunk a kiállás – beállás – utánfutó csatlakoztatása projektre, de végül eldől, hogy Theszpisz kordéjává a szürke Hyundai lép elő, mögötte pedig ott szalad az Azördögbe!!! című mesejáték minden kelléke. Az utca – minket leszámítva – még mindig kihalt. „Kilenc éve élünk itt, a szomszédok megszokták, mit csinálunk. Most képzeld el, amikor messzebbre megyünk, és ennek hajnali négykor állunk neki” – jegyzi meg Kiss Szilvia.   Csavargó társulat „Menésből” pedig van elég, hiszen a Csavar Színház igazi csavargó társulat, a vándorszínjátszás hagyományait eleveníti fel. Könnyen mozdítható, szinte bárhol előadható, 2–6 szereplős produkciókat készít évről évre, ezekkel járja az iskolákat, a művelődési házakat, a színházakat. Az utolsó három évben nagyjából 240 ezer kilométert tett meg az előadásokkal, éves szinten 200–250 fellépést vállalva. Pillanatnyilag tíz darabot tartanak műsoron, s már készül a tizenegyedik, a Buda halála. A művészházaspár azt mondja, ma már jóval kevesebb szervezést igényel a naptár betöltése, mint a kezdetekkor. Sok helyre visszavárják őket, a kassai Tháliában és több magyarországi vidéki városban bérletben kínálják a produkcióikat. Főleg családi, gyerek- és ifjúsági előadásokra vevők a helyi szervezők; a Csavar hatványozottan érzékeli, amiről a kőszínházak is beszélnek: hogy a felnőtt közönség lassan eltűnik a nézőtérről. Persze, pozitív ellenpélda is akad: az Ibusár, amelyet a szerző, Parti Nagy Lajos „kedvenc Sárbogárdi Jolánjának”, Molnár Xéniának álmodott színpadra Gál Tamás, ugyanolyan hálás előadásnak bizonyult, mint bármelyik mesefeldolgozás. A csavargás a Csavarral attól is függ, mennyi kőszínházi munkára mond igent Gál Tamás. „Az utóbbi időben sokat vállaltam. Nem mondom, hogy nem szívesen megyek, ha hívnak, és nagyon kívánom ezt a lehetőséget Szilvinek is, bár számára a gyerekek miatt még nehezebb az ütemezés. Ha belegondolunk, a nagyobb áldozatot ő hozza – mondja a színművész. – Hála az égnek, az utóbbi négy kőszínházi munkámból kettő nagyon sikeres volt: a Rükverc a kassai Tháliában és az Énekes madár Sopronban. Érzésem szerint kevésbé sikerült a debreceni Oidipusz és a kassai Márai-darab, de nem baj, így van jól. Czajlik Józseffel viszont kétévente nagyon szívesen dolgoznék továbbra is. Olyan rendezőről van szó, akinek érdemes odatenned magad, és kikapcsolni, félretenni minden mást, hogy művészileg épülj. És azért kétévente, mert Czajlikkal egy próbafolyamat Kassán három, három és fél hónap. Az anyagi haszna egyenlő a nullával. Ami keresetet biztosítani tud a Thália, azt ekkora távolságból felemészti az utazás. A művészet nem az az ágazat, ahol pénzt lehet keresni. Főleg, amíg megszületik a dolog: addig nem gondolhatsz arra, mit fogsz kapni ezért a munkáért. Itt viszont van egy család. És ez nagyon nehéz. Ilyenkor tudatosítjuk, hogy számunkra a Csavar Színház a legegészségesebb, a járható út. Együtt lehetünk, együtt, otthon próbálhatunk.”   Előadások és lótrágya A család mint minden jelenlegi és jövőbeli elképzelés mérlege többször is felmerül, míg a magyar főváros felé haladunk a ködös, borongós autópályán. Azt, hogy Kiss Szilvia és Gál Tamás friss színészdiplomával a zsebében a biztos színházi szerződés helyett szinte azonnal a „magánzást” választotta, szintén ezzel magyarázható. „Réka lányunk még a főiskolán született. Miután végeztünk, egy évadra Kassára szerződtünk, és Kolár Péterék mindent megadtak nekünk: színészlakást biztosítottak, jobbnál jobb szerepeket kaptunk, egy rossz szavunk sem lehetett. De szülőként rettentő nehezen viseltem, hogy a pici lányomat bébiszitterre kell bíznom, és nem lehetek vele esténként. Közben pedig játszani is akartam” – emlékszik vissza arra az egyetlen, klasszikus társulatban töltött 2003/2004-es szezonra Kiss Szilvia, hozzátéve azt is: miután évekig egyik helyről a másikra költöztek, nagyra becsülik azt a biztonságot, nyugalmat, a szabadságot, amit a hetényi otthon jelent. Ahol kutyának, macskának meg két lónak is akad hely. Ahol, ha kell, a hallban ütik össze a próbákhoz a díszleteket, és a gyerekeket sem zavarja, hogy csak a poklon keresztül juthatnak be a szobájukba. Ahol senki nem lepődik meg azon, ha Gál Tamás a kerti munkát szövegtanulással köti egybe, és kapálás közben a kerítésre rögzíti a lapokat. „Befogadott minket a falu. Minden évben játszunk itt, jótékonysági előadást is tartunk valamilyen ügy javára. Megtörtént, hogy balesetet szenvedett egy sportoló fiú, tolókocsiba került, az ő családjának ajánlottuk fel egy előadás bevételét. Vagy baleset érte a fiatal focistáinkat, a szülőknek nagy megterhelés volt hol Pozsonyba, hol Érsekújvárba utazni a gyerekekhez, akkor is szerveztünk egy előadást, hogy támogassuk a családokat. Pályáztunk egy lovas színjátszó táborra a helyi és környékbeli gyerekek számára, délelőtt lovagoltak, délután játszottak, a végén bemutattunk egy előadást. Ott úgy találtuk meg a támogatás módját, hogy a gyerekektől minimális részvételi díjat kértünk, és ami bejött, azt az iskolának ajándékoztuk.” „Ha olyan szerencsések vagyunk, hogy abból élhetünk, amit imádunk csinálni, akkor valamit vissza is kell forgatnunk a társadalomba – ezt már Gál Tamás teszi hozzá. – Nem vagyunk gazdagok. Bár… roppant gazdagnak érzem magam, mert ilyen családom van, és van fedél a fejem fölött. A világnak ahhoz az 5 százalékához tartozom, amely saját otthonában él. A többiek bérletben laknak vagy hajléktalanok. Ha ebbe belegondolok, kutya kötelességem visszaforgatni a felesleget. Ha egy hónapban játszottunk annyi előadást, hogy abból megél a család, akkor a többi mire kell? Ráadásul olyan közösségben élni, amelynek adtál is, akár érzelmileg, akár anyagilag, s nem csak vársz tőle valamit, nagyon jó érzés. Mondok egy példát. Az, hogy kitakarítsak a lovak alól, nekem két napomba telik. Egyetlen embernek kellett szólnom a faluban, rögtön jöttek öten, és két órán belül elvégezték a munkát; cserébe megkapták a trágyát. És ez az emberi kapcsolatoknak köszönhető: valamit adtam, valamit visszakapok. Ma azt mondjuk, barter. Erdélyben kalákának nevezték, ma már csak kis faluközösségekben találod meg. Ez egy református község, ennek itt hagyománya van: te eljöttél segíteni, mi is segítünk. Mi az előadásainkkal tudunk segíteni. Meg a lótrágyával.”   A kellékes és a díszletező Ha azt gondolnánk, a színjátszás úri munka, és az előadás a színész számára akkor kezdődik, amikor egy selymes hangú ügyelő a színpadra szólítja a művésznőt és a művész urat, gyorsan szabaduljunk meg az illúzióinktól. Ebben a felállásban, ebben a formációban pontosan le vannak osztva a feladatok – a kétkeziek is. Mire megérkezünk a Nemzeti Színház rakodórámpájához, kisebb csúszásban vagyunk. A műszak már felkészülve vár, ahogy Rubold Ödön is – őt bízta meg Vidnyánszky Attila, a Nemzeti Színház ura a Kölyöknapok sorozatának szervezésével, ő hívta meg Budapestre a Csavar Színház produkcióját. A nemzet első számú teátruma havi rendszerességgel ingyenes tematikus vasárnapi matinét kínál a gyermekes családoknak; „a mienk” a vízkereszt jegyében fogant, és kézműves foglalkozások mellett két előadásra hívja a közönséget. Egy debreceni csapat A rút kiskacsát mutatja be, után a mi kultúrkommandónk következik, ugyanott, a Gobbi Hilda Színpadon, így a díszletek beépítésére, a beállásra most kevesebb idő jut. A kis kényelmetlenségen a rutin és a profizmus segít át. Gyorsan kiderül, hogy a művészházaspár bejáratott munkamegosztás szerint dolgozik. Kiss Szilvia ügyel a jelmezekre, veszi számba a kellékeket, Gál Tamás ragadja meg a nagyrészt raklapokból álló díszletelemeket, a hangszereket. Miután két lifttel leereszkedtünk a Nemzeti gyomrába – „innen nincs lejjebb”, poénkodnak a helyi erők –, a fúró is az ő kezébe kerül, míg párja a kellékeket helyezi el a megfelelő helyeken. Pár perc alatt a habitusbeli eltérések is megmutatkoznak: Szilviának igényli, hogy pontosan megfogalmazza a problémát, és jól artikuláltan kimondja a megszületett megoldást is, míg Tamás inkább tűnik a természetes alakulás és a rávezetés hívének tűnik, aki szerint minden elrendeződik, hisz mindenki tudja a dolgát. Déli tizenkettőre az Azördögbe!!! elfoglalja a játékteret. Villámgyors megbeszélés a technikusokkal, hol változzanak a fények, mikor kapcsoljon be a mikroport, majd a nézősereg mint siserehad bevonul. Érthető módon nagyon népszerű programról van szó, a telt ház enyhe kifejezés, hiszen a pótszékek, sőt a pótpárnák is elkelnek – ezeken a padlóra ülhetnek le a legkíváncsibb és legmerészebb nézők, akik adott esetben azt sem bánják, ha bevonják őket a játékba. Mert az Azördögbe!!! csak így két-, illetve háromszemélyes előadás (a Csavarhoz közben rendben megérkezett Mester László, azaz Pintyő, aki a népi hangszereket szólaltatja meg). Gál Tamás, a mesebeli szegény ember a lehető legnagyobb természetességgel emeli ki a lelkesen jelentkező tömegből a nyuszit és a medvét, akik megküzdenek a pokol őt zaklató ördögeivel, azaz Kiss Szilvia reinkarnációival; később pedig szemérmes feleséget is talál magának a közönség soraiban. A nyuszi fut, a medve kötelet húz, a feleség festeget, a szegény ember pedig boldogan él, míg meg nem hal, de még halála után is megizzasztja az alvilág lakóit. Magyar népmese, tele abszurd elemekkel, látszólag egyszerű formába öntve, de pár perc alatt kiderül, a Csavar Színház nagyon is profin játszik a nézővel. A lehető legkülönfélébb hangulatokat és érzéseket kelti életre, az egyik pillanatban szinte elandalít, aztán egy váratlan fordulattal, egy furcsa mondattal meghökkent, majd nevetésre késztet… miközben egy pillanatra sem engedi lankadni a figyelmet.   A Rükverc is készül „Igazi vérbeli csepürágók vagyunk. De valahol itt kezdték a görögök is: két ember felment a színpadra, hogy színházat csináljon – nevet Gál Tamás a fellépés után. – Egyébként Vidnyánszky színháza is ebből a pontból indult Kárpátalján, és a mai napig minden rendezésében visszaköszön ez a tapasztalat, persze ultramodern színházi formákba öltöztetve. Ezért is lehet az ő színháza igazi modern magyar színház. Ráadásul a színházpolitikája is ennek megfelelően alakult: fontosnak tartja, hogy a Nemzetiben megmutassa a magyar vándorszínjátszás továbbélését, mert ez is a magyar színházkultúra szerves része. Mi meg örülünk, mert a Csavarnak presztízst jelent egy ilyen meghívás.” A program a Nemzeti büféjében fejeződik be: egy kávé mellett itt csatlakoznak a mini társulathoz a Budapesten élő barátok, többek között a Czajlik család. Szóba kerül, hogy márciusban közösen köszönnek be a Nemzetibe, a kassai Thália Színház Rükverc című előadásával, Czajlik József rendezésével. Kerékgyártó István drámája a kassaiak megfogalmazásában tavaly végigjárta a legfontosabb szlovákiai fesztiválokat, s ez volt az az előadás, amellyel Gál Tamás férfi főszereplőként elnyerte a legrangosabb szlovák szakmai elismerést, a hazai kritikusok által odaítélt Deszka díjat. Nem véletlen hát – bár nem is törvényszerű –, hogy a produkció a magyar szakma érdeklődését is felkeltette, nemrégiben a múlt évad 40 legfontosabb magyar előadása közé is beválogatták. Hazafelé tartva egyebek mellett arról beszélgetünk, milyen hozadéka volt a Deszka díjnak. „A felvidéki magyar közegben, Pozsonytól Királyhelmecig hatalmas elismeréssel találkoztunk – meséli Gál Tamás. – Például sok iskolai fellépésünkön ezzel vezettek fel bennünket. Arra hegyezték ki a történetet, hogy szlovákiai magyarként, magyar iskolából indulva – természetesen amellett, hogy minél jobban megtanulod az államnyelvet – bármit elérhetsz. Azt nem mondhatnám, hogy a díj kapcsán felkérések sorát kaptam volna szlovák vagy magyarországi színházaktól. Czajlik József meg akarta köszönni a munkát egy új szereppel, Kassán viszont én nem tudtam vállalni két darabot egy évadban. Azt sem mondhatom, hogy a Komáromi Jókai Színház megkeresett volna. Nincs bennem tüske, de azt gondolnám, egy ilyen díj után, ami a magyar színházak elismerését is jelenti a szlovák szakmai közegben, az a minimum, hogy megkínálnak egy szereppel. De Komáromban ennyire nincs rám szükség. A pozsonyi színművészetin végzett színészek közül, aki névben, tudásban valamit számított, tisztelet a kivételnek, szinte senki sem maradhatott ott. Nem szeretem az olyan kijelentéseket, hogy a magyarországi színészek elvették a Jókai Színházat. Mert akkor mi mit keresünk Sopronban vagy Budapesten? De az is tény, hogy a művészeti vezető holdudvarába tartozó színészeken kívül mások nem kapnak lehetőséget Komáromban. Persze, attól még minden működik tovább. Mi pedig úgy vagyunk ezzel: oda menjünk, ahol kellünk, ahol nékünk öröm lennünk. Ennyi.”   Szlovákiai magyar dráma Lehetőségekből, tervekből persze nincs hiány. A legfrissebb öröm, hogy Gál Tamást – hosszabb kihagyás után – ismét megtalálta a film. A Pírko című drámát Prágában forgatta Petr Svobodával és Lucia Gažiovával, a bemutatót áprilisban tartják. A film egy intézetből kikerült lány történetét meséli el, akit megkörnyékez a maffia, leánykereskedők kezébe kerül, majd próbál kitörni az ördögi körből. „Az alkotók szerint nagyon jól sikerült. Én még nem tudom, mit is várhatok ettől a szereptől. Kegyetlen film, én pedig a negatív főszereplőt játszom, a drogkereskedő bűnözőt” – jegyzi meg a színművész. Akinek egyébként a Csavarral is nagy tervei vannak: „Úgy érzem, a kortársakkal adósok vagyunk. Nagy álmom egyszer egy felvidéki, élő, fiatal szerző drámáját színpadra állítani. Magyarországon, Erdélyben, a Vajdaságban ez megtörtént, élő a kapcsolat az írók és a színházi szakma között. Czajlik folyamatosan erre törekszik, de valahogy az íróink nem akarnak drámát írni. És persze itt van a színházak felelőssége is. Nem elég drámapályázatot hirdetni. Az írókat motiválni kellene, bele kellene vonni egy próbafolyamatba, hogy a szöveg az alatt szülessen meg. A szerzőknek ugyanis nincs betekintésük a színházba, nem érzik ezt a stílust, az improvizációk pedig segítenének az írásban. Hogy született például a Rükverc? Hogy lett belőle darab? Máté Gábor elolvasta a prózai művet, aztán azt mondta Kerékgyártó Istvánnak, hogy színre vinné a Katonában. Odatett mellé egy dramaturgot, és megszületett a színpadi változat. Persze, mi erről egyelőre álmodni sem nagyon merünk, olyan alacsony a költségvetésünk. Amíg 3000 eurót kapunk egy darab elkészítésére a kormányhivataltól, addig a díszlet- vagy a jelmeztervező is luxusnak számít. A nagy álmokhoz már pénz kell. Nem nagy pénz, de pénz.” A végszó azért pozitív kicsengésű: „Belekóstoltunk a szabad életbe. Mi találjuk ki, milyen darabot akarunk csinálni. Nem várjuk, milyen szerepet oszt ránk a művészeti vezetés, mi választunk – hangsúlyozza Gál Tamás. – Nálunk nincs alulmotivált ember, nálunk minden szerep főszerep. Folyamatosan tudatosítjuk, hogy egyszer jót csinálni nem elég. Tartani a színvonalat, fejlődni, ez a kihívás. Egy élet nem elég, hogy kitapasztaljuk, milyen lehetőségek vannak a színházban.”uj-szalonuj-szalon